6.

Az epés bűzű kipárolgásokkal fortyogó dzsungel ismét visszafelé száguldott a plasztkristály csővasút alatt.

Jaq türelmesen így szólt:

- Szaladjunk végig még egyszer azon, ami történt!

Valójában minden volt, csak tü relmes nem. Vitalij Gugol nem válaszolt a Kefalovból intézett hívásokra; ismételten próbálkoztak, de a navigátor néma maradt. Ez a rejtély megkövetelte minél gyorsabb visszatérésüket. Jaq rettentő bosszús volt, amiért így kijátszották - nem is beszélve a haragról, amit Ey'Lindi miatt érzett, akit alávaló módon kihasználtak.

Belenyúltak az érzelemvilágába, az idegrendszerébe! Neki, aki puszta akaraterővel egy génorzó tűrhető másává tudta változtatni magát. Neki, aki egyetlen ujja hegyével ölni tudott. Őt igázták alá egy bohóc szeszélyes akaratának! Hogy Cornellan ilyen módon a kisujja köré csavarja, ez egész egyszerűen undorító volt.

Az orgyilkos halkan szólalt meg.

- Engedélyt kérek, hogy példamutató öngyilkosságot követhessek el. Elvesztettem a becsületemet.

Jaq érezte a kifejezéstelen arc mögött dúló viharokat, és a mélyről jövő kérés ünnepélyes komolyságát.

Zhord azonban szemlátomást nem. Dühösen csapott öklével a térdére.

- Huh! - kiáltott gúnyosan. - Példamutató öngyilkosság, valóban? Az micsoda? Olyan öngyilkosság, ami a célszerű viselkedést példázza? Mint amikor az ember egymaga megrohamoz egy hadseregre való renegátot? Halálig tartó birkózás harci robotokkal? Meztelen séta egy halálvilágon? Huh.

Ey'Lindi mély torokhangon felmordult.

- Huh. Morogj csak. Már rég kiabálnál, hogy "ne engem hibáztassatok!", ha nem foglalna le annyira önmagád hibáztatása - Lehet, hogy a kis ember mégis értette a dolgot, és ez volt az ő sajátos, nyers gyógymódja. Tudod, én nem hibáztatlak téged - tette még hozzá. - Sosem lennék képes rá, bármi történjen is.

Valóban elpirult volna a törpe, amikor ezt a vallomást tette?

- Akkor is engedélyt kérek - ismételte meg Ey'Lindi, továbbra is kifürkészhetetlen pókerarccal.

Jaq őszintén remélte, hogy saját szigorú becsületkódexének értelmében folyamodik ilyen engedélyért, nem pedig azért, mert hirtelen valóban úgy érzi, hasznavehetetlenné vált. Ebben az esetben ugyanis a Harlekin-ember valóban értéktelen eszközzé tette volna, akinek kétely és önvád kavarog a szívében, s megrendült az önmagába vetett hite.

- Megtagadva - mondta neki szigorúan. - Én követtem el a hibát, mikor azt az utasítást adtam, hogy épségben hozd elém. Megkötöttem vele a kezedet.

A nő szeme egy pillanatra tágra nyílt, és Jaq már bánta, hogy így fogalmazott. Zhord vigyorgott. Csak nem azt hiszi, hogy Jaq tréfálni akart? Elképzelhető, hogy Zhord őszintén kívánja, bárcsak lenne erejük viccelődni a történtek után; és minden tőle telhetőt megtesz, hogy ebbe az irányba terelje a dolgok menetét.

- Csak mondd el még egyszer a tényeket, Ey'Lindi. Lehet, hogy elsiklottunk valami fontos részlet fölött.

Nem siklik-e el minden ember figyelme, ha másért nem, hát muszájból - annak a nagy része fölött, amit jobb szó híján igazságnak nevezünk? Azok a dögevők, akik egész életüket a Kefalov alatt elnyúló barlangokban élik le, csupán extrém példái voltak a beszűkült látószögnek - a világegyetemük néhány köbkilométer szemétre korlátozódott. Még Sztálindróm uralkodóinak, akik luxusban dőzsölnek hangyabolyuk csúcsán, is nagyon behatárolt világfelfogásuk lehet. Sőt, az Obispalhoz hasonló inkvizítorok is hajlamosak... nos hát, a csőlátásra.

Jaq küszködve igyekezett úgy tekinteni a világra, mint a császár. Az ész és a józan belátás más síkjain próbált gondolkodni.

Csakis így léphet ki jelenlegi helyzetéből, és remélheti, hogy megfejti Zephro Cornellan talányát - még akkor is, ha közben előre megjósolható pályákra kényszerül...

- Cornellan felé futok - számolt be Ey'Lindi. - Átszaladok a hasadékon, amit a csápba robbantottál. A sebszélek körül már új szövet sarjad. Mintha minden levágott csonk független életet élne. Néhány letépett cafat mohón remeg, akár a kocsonya. Ami az atomizált részeket illeti... hát, azt nem tudom. Ez nem közönséges anyag.

- Rájöttem - mondta Jaq.

A hidra valószínűleg részben normális anyagból, részben pedig immatériumból állt - a hiperűr szubsztanciájából, amely a Káosz nyers, folyékony energiája volt.

Ahol a hiperűr anyaga beszivárog a világba, hamarosan követni tudják a démonok is...

- Lobogó köpennyel rohan a pusztaságban. Üldözöm. A bátor kis Zhord megpróbál lépést tartani velem, de elesik.

Hogy sugárzott Zhord a "bátor" szó hallatán! Jaq sejtette, hogy nem büszkeségből, hanem azért, mert ha Ey'Lindi ilyen bókokat mond, akkor nem töltheti el teljesen az önutálat.

- Cornellan gyors. "Gyere és kapj el!" harsogja. "Gyere és kapj el!" Megyek. Jó messzire. Mindig pontosan a lábnyomába lépek, hátha veremcsapdát ásatott valahol.

Aztán egy rakás tapogató tekeredik elő a fémforgács alól, és acélos szorításba fogja a lábam. Ahogy fegyver után kapok, ostorcsápok fonódnak a csuklómra és a nyakamra. Lerántanak, a földre szegeznek. Cornellan visszafordul. Szétharaphatnám az egyik fogamat, és halált köphetnék a képébe...

- Azt megtiltottam, Ey'Lindi.

- Igen. Aztán egy csáp betapasztja a számat. Cornellan vigyorogva a fejem mellé térdel. Küszködök, de nem bírok szabadulni. A fülembe suttog:

"Nemsokára egész Sztálindrómot el fogja borítani, és ha elborítja, ó akkor..."

Nem tudom, hogy a hidra egyik nyálkás tapogatóját használja-e - nem látok odáig -, de azt hiszem, igen. Egy immatérium-csápot, valószínűleg... Belenyúl a fejembe, az agyamba. Megkeresi a gyönyörközpontot. Ingerli, újra meg újra. Gyűlölöm őt, ám közben áruló eksztázisban, a kéj agóniájában vonaglok. Még mindig gyűlölöm, és lángoló gyönyörrel égek. Azt mondja:

"Sir Jaqnak igaza van: valóban az az iszonyú mészárlás segített a létrehozásában, pontosan úgy, mint az idézéseknél."

Alig bírok gondolkozni, egyetlen érzőideg vagyok. De kinyögöm: "Mi a hidra? Mi a célja?"

"Trancsírozzátok föl, és meglátjátok", mondja. "Szabdaljátok apró darabokra!"

Képtelen vagyok kizárni a tudatomból az ingereket. Ha folytatja a stimulálást, tudom, hogy később vágyni fogok ezekre az ingerekre, és mindent megteszek majd, hogy hozzájuk jussak, hiába próbálom visszatartani magam. Elképzelem, hogy megölöm. És a fantáziaképet összekapcsolom a forró gyönyörrel.

Arra megtanítottak, hogy ellenálljunk a fájdalomnak. Arra megtanítottak, hogy ne vegyünk tudomást a fájdalomról. De ellenállni a gyönyörnek: ki gondolt volna ilyesmire?

Cornellan nevet, és abbahagyja a gyönyörközpontom ingerlését. "Elég!" - kiáltja. "A kis barátod már itt esetlenkedik a közelben. Ne feledd: sem ő, sem Jaq nem tudja azt a kéjt nyújtani neked, amit ma én. Még ha meg is kívánnád! Emlékezz hát az igazira! És emlékezz Zephro Cornellanra is, a hidra urára, hó!" Ezzel elszalad, kikerül a látóteremből.

Még mindig nyöszörgök. A kedves kis Zhord az ölébe veszi a fejemet, dédelget, mint ahogy én dédelgettem őt. Rávicsorgok. Lézerrel leszedi rólam a csápokat. Arrébb hemperedek. A leperzselt tapogatók és ostorcsápok újra sarjadnak; nyúlnak és csíráznak, akár a gumi. Zhord felveszi a földről Cornellan kalapját, ami leesett a fejéről, miközben üldöztem. Visszatérünk. Megszégyenültem. Szenvedélyes vágyaim vannak. Engedélyt kérek...

- Nem, Ey'Lindi! Ebben a pszichikai erőszaktételben Cornellan a bűnös. Te nem. Higgy nekem.

- Huh - mondta Zhord -, ez teljesen más, mint a fizikai erőszaktétel; arról azt beszélik, fáj. De miért okozna az embernek az ellensége örömöt?

- Hogy megalázza - felelte az orgyilkos mereven.

- Hogy aláássa az önbizalmát! - vágta rá a zömik dühösen. - Hogy kételyt ébresszen benne, mint ahogy te is kételkedsz most önmagadban. Én nem kételkedek benned.

Jaq elkomorodott. Lehet, hogy ez volt Cornellan fő indítéka? Talán igen. Jaq érezte, hogy valami kicsúszik a markából. Megpróbálta elemezni az eseményeket...

Cornellannak az nem lehetett a terve, hogy Jaqot is ugyanarra a sorsra juttassa, ami az újrahasznosított emberi testekre várt ebben az alvilágban. Igaz, a rák-emberek egészségtelen érdeklődést kezdtek mutatni az irányában, mikor a társai elrohantak a Harlekin-ember után. Agyon kellett lőnie párat. Mire Zhord és Ey'Lindi visszatért, már elkerülhetetlennek látszott, hogy az egész törzs rájuk támadjon. Ezt a nehézséget azonban elég könnyen leküzdötték.

Nem, Cornellannak szemlátomást nem állt szándékában megölni Jaqot és társait, és ártani sem ártott nekik; eltekintve persze a csorbától, ami Ey'Lindi önbecsülésén ejtett, no meg a Jaqén, bár ez lehetett véletlen is... Így hát ha feltételezzük, hogy Cornellan ügynökei kapcsolták ki a navigátort Vaszilarjovban, Vitalijnak még valószínűleg életben kell lennie.

A Harlekin-ember beférkőzött Ey'Lindi fejébe. A maga módján az uralma alá vonta - de nem egészen úgy, mint ahogy a hiperűr valamelyik nyáladzó démona tenné az áldozatával.

Lehetséges, hogy Jaq orgyilkosának pszichikai úton történő megerőszakolása, majd az azt követő dévaj visszavonulás valamiféle burkolt utalás lenne, hogy a hidrát is hasonló céllal hívták életre?

Ha igen, miért hívná fel erre Jaq figyelmét?

- Hadd nézzem azt a kalapot - mondta Jaq.

Zhord egy összevissza gyűrt, bíborszínű gombócot ráncigált elő az egyik zsebéből, és megpróbálta kissé helyrepofozni. Jaq megvizsgálta a kalap csúcsdíszét. Pucér csecsemő üldögélt egy stilizált felhőn a csillagos ég háttere előtt. Minden csillag egy-egy aprócska, vöröses kalcedonkő volt, abból a fajtából, amit kornellánnak is hívnak. A csecsemő tölcsér alakban a szája elé tartotta pufók , kezét, mintha az ujjait melengetné a leheletével, vagy valahová messzire kiabálna.

A gyermek egy zefír volt, egy szélmanó. Szóval ez volt Zephro személyes kalapja. A csúcsdísz, ha a vérvörös csillagoktól eltekintünk, furamód jámbor és ártalmatlan volt.

- Nos? - kérdezte Zhord mohón.

Jaq letépte a kalapdíszt és zsebrevágta, azzal az apró elégtétellel, hogy a Harlekinembernek legalább egy darabkáját a markában tartja.

- Elhagyta a kalapját, ez minden. Nem kell rejtett értelmet keresni benne. Egyszerűen leesett a fejéről

- Huh. Legalább ő sem tökéletes. Na, Ey'Lindi?

- Ezt - kérdezte a nő jeges hangon - az én megnyugtatásomra mondtad?

A zömik lekókadt egy kicsit. Mikor neki kellett kiszabadítania Ey'Lindit a hidra karmaiból, az orgyilkos iránt érzett heves vonzalma bizonyára súlyos csapást szenvedett el - vagy épp ellenkezőleg? Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Ey'Lindi majdnem elérhető a számára? És most ismét teljesen idegen személyiséggé változott?

Jaq azon töprengett, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett a nőnek, hogy szembeszegüljön a végső, mindent elsöprő gyönyörrel, s nyögve egy-két kérdést intézzen kínzójához és csábítójához. Vajon milyen torzulásokat eredményezett a lelkében ez az élmény?

Úton a Föld felé, évekkel ezelőtt, azon a szomorú Fekete Hajón, Jaq megcsókolt egy pszi lányt. OMa volt a neve. Sebeket tudott gyógyítani szelleme erejével, de a képessége nem fejlődött ki igazán; és az út végén a halál várt rá.

OMa azt hitte, hogy Jaq is meg fog halni; és Jaq nem használta ki őt. Az ölelkezésben kölcsönös vigaszra leltek. Csókolóztak is, bár ennyi volt az egész.

Utána Jaq úgy érezte, elárulta Olviát. Talán ez volt a kezdete annak is, hogy megtagadta magától a test gyönyöreit. És mi van azzal a nővel, akivel futó viszonya volt egy jégvilágon, még inkvizítornövendék korában? A nővel, akinek fizetett a kegyeiért, hogy kitapasztalja, mi az a bűverő, amely úgy el tudja ködösíteni az emberek agyát? A nevét meg sem kérdezte. Csalódás volt számára az az élmény.

Érezte, hogy hozzá csak egy olyan nő illene, aki minden tekintetben felveszi vele a versenyt - mármint professzionálisan. És milyen kevés emberi lény volt az egész galaxisban, aki megfelelt ennek a feltételnek! És ha akadtak is ilyenek, azok szükségképpen a vetélytársai voltak, még abban az esetben is riválisok, ha netán ugyanazon az oldalon álltak.

Ezért hát: magány és kötelességtudat.

Már kezdte azt hinni, hogy Ey'Lindi esetleg olyasvalaki, aki... aki elég erős, elég különös személyiség ahhoz, hogy...

Jaq elzárta a gondolatot, akár egy nyílt sebet. Mert seb volt ez, Zephro Cornellan ejtette rajta, lehengerlő pontossággal. Nem mintha a Harlekin-ember beszennyezte volna Ey'Lindit Jaq szemében, ó nem, ez a hitvány gondolat eszébe sem jutott - hanem mert Cornellan fegyverként használta a gyönyört, következésképp Ey'Lindi a továbbiakban köteles lesz keményen visszautasítani mindenkit, aki gyengéd szándékkal közeledik felé. Kérdés persze, hogy az orgyilkosban volt-e egyáltalán eleve valamiféle hajlam a testi örömökre - ami igencsak kétségesnek látszott.

Ostobaság! - gondolta Jaq. Már ugyanolyan majomszeretettel csüngök rajta, mint az a bogaras Zhord vagy a holdkóros Vitalij. Kétszeresen is ostobaság. Cornellan támadása Ey'Lindi ellen elködösítette az agyamat.

 És az övét is...?

- Mindkettőnknek alaposan meg kell fontolnia az eseményeket - mondta az orgyilkosnak. - Nem hagyhatjuk, hogy elragadjanak minket az érzelmek.

 És ott, a vonaton Jaq higgadt, józan gondolatokért imádkozott.

Gugolt szakértő módon megkötözve találták a smaragd lakosztályban; a fejére bőrcsuklyát húztak. A navigátornak minden porcikája sajgott, és összepiszkította magát. A képernyő nem volt sehol.

Zhord kiszabadította Gugolt, tisztába tette, megmasszírozta. Gugol aztán nyomorultul végignyúlt egy heverőn, és suttogva beszámolt róla, hogyan hasította át egy sugárbárd az ajtót, és gomolygott kábítógáz a lakosztályba, röpke másodpercek alatt. A navigátor döbbenten meredt az ajtóra, amely tökéletesen ép volt. A támadók újjal pótolták. Azért, hogy Jaq szívében kétség támadjon Gugol szavai iránt? Vagy csak azért, nehogy idő előtt felfedezze valaki, mi történt?

- Mondom, hárman voltak. Az arcukat nem láttam. Csak a hangjukat hallottam, mikor magamhoz tértem, már összekötözve.

 Úgy tettem, mintha még mindig eszméletlen lennék.

- Abból kell kiindulnunk, hogy észrevették, mikor felocsúdtál - mondta Jaq. - Valószínűleg látták, hogy összerándulsz. Tegyük fel, hogy azért vártak, hogy kihallgathasd őket.

- Ez eszembe se jutott.

- Nem? Nos, Vitalij, én viszont gyanakszom.

- De ugye nem rám, Jaq? Csak nem hiszed, hogy!... Esküszöm, hogy betörték az ajtót!

- Igen, igen. Biztos vagyok benne. Azon kívül, hogy a képernyő ellopásával megvakítottak, mit akartak még tudatni velem?

- Na lássuk csak... Emlékszem már. "így Draco nem tudja nyomon követni, hogyan fertőződik meg Vaszilarjov." Valami ilyesmi. Egy sereg más város nevét is említették, de azzal a bőrvacakkal a fejemen nem értettem tisztán, mit beszélnek.

- Ey'Lindi - Jaq olyan közönyösen szólította meg az orgyilkost, ami az adott körülmények között teljesen éberré tette őt. Tekintete körbevillant.

Pillanatok alatt megtalálta az árnyékban megbúvó kémlegyet, célra emelte ujjlézerét, és megsemmisítette az apró felderítőkészüléket. Lőni tudását szemlátomást nem zavarták meg az események.

- Pókszezon - mondta Jaq. A csomagjából egy detektort vett elő. Azonnal csipogni kezdett a kezében, mikor végigpásztázta vele a lakosztályt, négy további kémlegyet fedezve fel, amiket Ey'Lindi haladéktalanul megsemmisített.

- Most, hogy Cornellan nem hallgathat ki minket - mondta Jaq -, talán kitervelhetünk valami váratlan lépést.

- Odakint: több légy? Ahová csak megyünk?

- Kétségkívül - mondta Jaq a nőnek.

- Kódnyelv?

- Azt Cornellan is értheti.

- Múltkor a Tarotod közvetítésével jutott el hozzád. Nem hallgatózhat a kártyákon keresztül, Jaq? Nem olvashat a gondolataidban?

- Ha működésbe hozom a Tarotot, talán. Máskülönben nem hiszem. Mindenesetre nem nyúlok a kártyához, bár így nem nyerhetünk többé bepillantást a jövőbe. Volt még valami, Vitalij?

- Semmi olyan, amire emlékeznék.

- Ha már itt tartunk, derék strázsánk - szólalt meg Zhord -, milyen gyümölcsöző módon foglaltad el magad, míg itt csücsültél egy csuklyával a tökfejeden, és az égvilágon semmi dolgod se volt?

- Magam elé képzeltem, hogyan ölöm meg a támadóimat.

- Huh, ez igazán nem volt szép tőled, hiszen ők voltak oly kegyesek, és életben hagytak. Arra gondolsz, hogy visszajátszottad magadban az eseményeket, csak ezúttal a tiéd volt a hősszerep? Csak nem arról fantáziáltál, hogy mi lett volna, ha sikerül visszatartanod a lélegezeted, és netán fegyver is van a kezedben? Ó, lefogadom, a végén egész meg voltál hökkenve, hogy továbbra is gúzsba kötve üldögélsz a padlón! Gugol mélyet sóhajtott.

- Igenis megöltem volna őket, forrófejű barátom! Aki navigálni tud a hiperűrben, az nem lehet gyáva. Ami azt az időszakot illeti, amit... elmélkedéssel töltöttem, nos, vannak olyan szellemi diszciplínák, amiket te soha az életben nem fogsz tudni elsajátítani, drága Zorró, bár köszönettel tartozom neked, amiért visszadögönyözted az életet a tagjaimba.

- Meg amiért kicseréltem a koszos fehérneműdet - Zhord célzatosan megszagolta tömzsi, de ügyes ujjait. Most nem törődött vele, hogy a navigátor a csúfnevén szólítja, talán azért, mert érezte, hogy Gugol ezúttal majdnem úgy beszélt, mintha a lekötelezettje lenne. Majdnem.

- Ami azt illeti - vallotta be a navigátor hetykén felszegett fejjel -, kigondoltam közben egy költeményt, méghozzá elég jót.

- Micsoda? - hüledezett Zhord.

- Ez tényleg így van, Vitalij? - kérdezte Ey'Lindi, nem csekély elismeréssel a hangjában. - Le a kalappal előtted!

- De miért? - kérdezte a zömik megrökönyödve. Ey'Lindinek ez volt az első pozitív jellegű reakciója, mióta Cornellan megalázta. - Én is szeretem a költeményeket - ütötte tovább a vasat reménykedve.. - Nekünk zömikeknek sok hőseposzunk van, a nyavalyás orkokkal vívott háborúinkról, meg az eldák csalárdságáról. Elég hosszú mindegyik. Beletelik vagy egy napba, míg elmondjuk őket.

- Az én verseim általában elég rövidek. - mondta Vitalij. - A költeménynek gyöngyszemnek kell lennie, nem rétestésztának.

- Huh! Na idefigyelj, te...

Csak nem áll a zömik meg a navigátor egy költészeti versengés küszöbén, aminek az lenne a tétje, hogy melyikük udvaroljon Ey'Lindinek? De ekkor az orgyilkos közbeszólt.

- Az ember egész élete költeménnyé válik az öngyilkosság ódájával.

Jaq nem akart többet hallani.

- Zhord - mondta -, azt akarom, hogy ereszkedj le Vaszilarjov szétszaggatott zsigereinek legmélyére, és nézz utána, nincs-e ott is egy hidra. Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz egyet odalent, ahol a szemét meg a mocsok összegyűlik.

- Ne szeleteljem föl egy kicsit, ha megtalálom?

- Eszedbe ne jusson! Csak gyere vissza, és tegyél jelentést.

- Nekem kellene mennem - mondta Ey'Lindi komoran. - Vezekelhetnék.

- Egy orgyilkosnak nem az a dolga - emlékeztette őt Jaq -, hogy bármiféle tekintetben bűntudatot erezzen. Szeretném, ha velem maradnál. Gondolkoznom kell.

- És az ő jelenléte segít neked gondolkozni? - érdeklődött Gugol. Hangjába kezdett visszatérni az irónia. Ebből látszott, hogy lassan magához tért az incidens okozta sokkból.

Gondolkozz!

"Nézz utána, nincs-e ott is egy hidra." Ezt mondta Zhordnak.

Miközben Jaq újra kikérdezte Ey'Lindit, hogy összehasonlítsa a benyomásait az övéivel, egy émelyítő gondolat vetődött föl benne a hidra valószínű természetéről.

"Trancsírozd föl! Szerezz egy trófeát magadnak." így ingerelte Jaqot Cornellan, és pontosan ezt akarta tőle, hogy Obispal kardvillogtató modorában rontson neki a hidrának.

A szörnyeteg nemcsak új végtagokat növesztene testének levágott cafataiból, nemcsak egyre nagyobbra dagadna a szertefröcskölő kocsonya révén, hanem szubsztanciája valami rejtélyes módon - talán a hiperűr közvetítésével - továbbra is összefüggő maradna, egységes egészként funkcionálhatna, hiába szabdalnák darabokra. Így hát... Így hát... a Kefalov városa alatt leselkedő hidra, és összes többi társa, amely Vaszilarjov és más városok altestébe fészkelte be magát, valójában egy és ugyanaz.

Vajon kárt tett-e a szörnyetegben Jaq plazmasugara - vagy csupán terjeszkedésre stimulálta, szerteszét szórva kocsonyás anyagát?

A génorzó felkelés eredménye, milliók halála, a düh, a fájdalom és a pusztulás egekig csapó mentális sikolya - mindez csak arra szolgált, hogy megindítsa e kreatúra növekedését.

A génorzók lázadását szándékosan robbantották ki, elsősorban azzal a céllal, hogy táptalajul szolgáljon a hidra burjánzásának. Hogy létrehozzák az ős protoplazmának meg a hiperűr gennyes nedvének ezt a különös vegyülékét - vagyis inkább hogy növekedésre ösztönözzék, mert végső eredtét bizonyára másutt kell keresni, valami förtelmes biológiai olvasztótégelyben.

De miért itt, miért Sztálindrómon, miért nem egy másik világon? Jaq lelki szeme előtt bonyolult asztromantikai számítások rémlettek fel, perverz visszaélések a Tárót jóshatalmával. Talán Cornellan, a Tarot-gyalázó választotta ki a segítségükkel ezt a bolygót a szörnyeteg első megjelenéséhez.

Az első. Mindig kell lennie egy első alkalomnak. És ez a világ elég loppal fertőző génorzónak adott otthont, hogy életek millióit kioltó irtóháború törhessen ki rajta; az obszcén áldozat kiszámított szintje, amely még nem vezet totális pusztuláshoz.

És mindez miért? Avatott elmék vezérletével a hidra be tud hatolni az emberek tudatába, méghozzá valami mély, rejtett szinten, ahol hozzáférhet a viselkedés végső biológiai kontrolijaihoz: a gyönyör- és a fájdalomközponthoz...

A démonoknak valószínűleg semmi közük a dologhoz. Valaki - egy ember vagy egy idegen lény - hatalmas és fenyegető eleven gépezetet hozott itt létre, ismeretlen céllal.

Jaqot szemelték ki a balek szerepére.

A valamirevaló inkvizítor, ha egy olyan hátborzongató szörnyetegre bukkan, mint ez a hidra, csak egy dolgot tehet: odahívja az Űrgárda irtóhadtestének legközelebbi, elérhető közelségben tartózkodó egységét - a Véres Angyalokat, az Űr Farkasait, vagy a többiek közül valamelyiket -, hogy számoljanak le a rosszindulatú életformával.

Ennek a kézenfekvő stratégiának persze az lenne az eredménye, hogy a hidra egyre tovább terjed, ahogy a szétperzselve hátrahagyott roncsok újra sarjadnak. Mintha vizet vagdalna karddal az ember, vagy megpróbálná felszeletelni á tengert.

Cornellan ügynökei, akik ellopták tőle a jokaero képernyőt, azért vakították meg Jaqot, hogy az eddiginél is kevesebbet lásson az összképből; így annál valószínűbbnek tűnt, hogy ilyen dühödt, ám gyakorlatilag hiábavaló ellencsapáshoz folyamodik. Cornellan még ingerelte is őt az igazsággal, abban a hitben, hogy nem fog átlátni rajta.

Következésképp Jaq nem fog segítséget kérni az Űrgárdától. Nem fog, mert nem szabad. Így viszont csak egy alternatívája maradt - márpedig azt józan ésszel senki nem tételezheti fel róla, még Cornellan sem, hogy fontolóra veszi ezt a végső alternatívát, nem is beszélve a megvalósításáról...

Ennek az alternatívának exterminatus volt a neve.

- A világok millióit átfogó Birodalomban - suttogta maga elé Jaq - ugyan mit számít egy világ pusztulása a tisztaság ügyéért?

Mert ez volt az exterminatus; minden élőlény megsemmisítése a bolygó felszínén, orbitális pályáról kilőtt vírusbombákkal.

Az elképesztő gyorsasággal terjedő életfaló vírus megtámad mindent, ami lélegzik, tenyészik, mászik és repül, továbbá minden szerves eredetű anyagot: élelmiszert, ruhát, fát, tollat, csontot. Az életfaló étvágya csillapíthatatlan. Sztálindróm őserdői napok leforgása alatt nyálkás sárrá rohadnának szét, mely sekély, gennyedő tavakat és beltengereket alkotna, ahol mind sebesebben folytatódik az önemésztő bomlás, míg végül bolygószerte lángra lobban tőle a levegő is, hamuvá és csupasz sziklává perzselve a hajdan termékeny világ egész felszínét.

A városokban minden fehérje az utolsó sejtig szétmarná önmagát, és patakokban szivárogna le a szemétgödrökbe, ahol addig tenyészne rothadás a rothadáson, míg a felgyülemlő gázok be nem lobbannának, s a településekből csak robbanás-tépázta, halott korallszirtek maradnának.

 És mi van, ha a hidra... nem élőlény a szó szokványos értelmében? Nem számít. Mihez kezdhetne minden prédától megfosztva, ha mások bekebelezésére tervezték, ez a feladata?

Exterminatus.

A szó úgy visszhangzóit Jaq koponyájában, akár egy ólomharang baljós kondulása.

- Ugyan, mit számít egy világ pusztulása?...

Ha valaki meghal, egész világa - egész univerzuma - eltűnik vele. Egy teljesen önálló kozmosz alszik ki és borul homályba. Gyakorlatilag minden egyén halála egy egész világegyetem pusztulását jelenti, vagy nem? Ennél aligha lehet megrendítőbb egy bolygó lakosságának halála.

Pedig az.

Jaq térden állva imádkozott. Szeretett volna konzultálni a Tarotjával, hogy akármilyen erőtlenül is, de kapcsolatba lépjen a Császárral. De nem merte megtenni, nehogy az ellenfél kifürkéssze legtitkosabb gondolatait.

Exterminatus.

Volt értelme. Föl fog áldozni egy gazdag iparvilágot, az emberi Birodalom egyik bástyáját. Ezenkívül önmagának is megöli egy részét, kiégeti a lelkéből... az érzékenység, a szkepticizmus egyes hajtásait. Azokat a hajtásokat, amik miatt emlékezett OMára, és azóta is gyászolta a szinte idegen lány halálát. Persze fölvetődik a kérdés, nem számít-e mindenki idegennek? Talán már rég ki kellett volna irtania magából az effajta gyöngeséget.

Rádöbbent, hogy egy eleven világ elpusztítását fontolgatni az öngyilkosság gondolatával rokon. Lelkét nyers, dermesztő fény ragyogta be, s amerre elhaladt, a nyomában gyülekezni kezdett a végső sötétség.

A lába sajgott az órák óta tartó térdeléstől. Gugol elaludt, és halkan horkolt. Ey'Lindi egész idő alatt lótuszülésben ült vele szemben, és kifejezéstelen arccal nézte. Szoborrá változott; Jaq alig' volt tudatában a jelenlétének. Az orgyilkos iránt táplált megsebzett, zavart, reménytelen érzelmeit vakító, belső fény ragyogta be, s tovavillantával gyógyító árnyékot vont rájuk, zsibbadt sötétségbe temetve őket.

Exterminatus...